Jó horrort írni nem egyszerű, ráadásul a könyvek halmozottan hátrányos helyzetből indulnak, hiszen a mozgógép nyelvén mégiscsak könnyebb látványos és szórakoztató formában a fogyasztó elé tárni a tartalmat. Talán épp ezért sokan nem hisznek benne, hogy egy könyv is lehet ijesztő, és inkább a filmekhez fordulnak, ha borzongásra vágynak. Nekik ajánlom most ezt a könyvet.
A horrorkönyvekkel valamiért mindig is mostohán bánt az irodalom, és egy-két kivételtől eltekintve, ha megfeszültek se tudták kiérdemelni a szépirodalom titulust. (Legyinthetnek a kultúrsznobok, de ha Stephen King nem szépirodalom, akkor nem tudom, mi az.) Akadnak persze olyan horrortörténetek, amelyek kiállták az idő próbáját, és nagy nehezen még az irodalmi elit tagjaiból is képesek voltak kisajtolni olyan jelzőket, mint a klasszikus, irodalmilag értékelhető vagy legendás. Ilyen regény többek között a Drakula is, amellyel szerzője végérvényesen és visszavonhatatlanul beírta magát a világirodalom történetébe.
Drakula kitalálója Abraham „Bram” Stoker ír szerző, akinek 1897-ben megjelent regényéről bizonyára sokan hallottak. Stoker hatévnyi kemény kutatómunkával alkotta meg a világirodalom legismertebb vérszívóját, melyben nagy segítségére volt a magyar orientalista-felfedező, Vámbéry Ármin is, akitől először hallhatott a Kárpátokról és a havasalföldi karóbahúzóról, Vlad Tepesről, akit mindmáig sokan Drakula ihletőjeként tartanak számon. Bár ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, valószínűsíthető, hogy a szerzőre sokkal inkább hatott a viselkedésében elviselhetetlen, nárcisztikus színházigazgató, Henry Irving, mint a már említett erdélyi vadja, de hatással lehetett rá Mary Shelley Frankensteinje és a rossznyelvek szerint a fiatal lányok vérében fürdőző Báthory Erzsébet is Drakula megalkotásakor. (A szerző regényének egyébként eredetileg a The Undead, azaz Az élőhalott címet szánta, és csak a kiadója tanácsára változtatta meg Drakulára.)
Drakula az elmúlt száz évben popkulturális ikonná nemesedett, világszerte megannyi könyv és film született a vámpír-gróf figuráját alapul véve, melyek között jobb és rosszabb munkák egyaránt akadnak. Dacre Stoker és J.D. Barker közös munkája, a Dracul egyértelműen az előbbiek sorát gyarapítja, ráadásul abban a tekintetben is messze kitűnik a tömegből, hogy a klasszikus regény szerzőjétől hátramaradt feljegyzések és szövegek inspirálták.
Ebben a nagy vámpírdömpingben érdemes kihangsúlyozni, hogy a Dracul nem egy „újabb vámpír-regény” a sorban, hanem az eredeti regény hivatalos(!) előzménytörténete, melynek ötlete Bram Stoker dédunokája, Dacre Stoker fejéből pattant ki. Dacre nem bízta a véletlenre, azt a J. D. Barkert kérte fel társzerzőnek, akinek A negyedik majom című regényét a közönség és a kritikusok is nagyon jól fogadták világszerte. A regény értékét tovább növeli, hogy a történet az eredeti regény írójának naplóbejegyzéseire, vázlataira és a Drakula-kimaradt elemeire épít, és ezzel olyan részleteket tár az olvasó elé a szerző életéről és nagysikerű regényének megszületéséről, amelyekre korábban ebben a formában még nem volt példa.
Szintén érdekes adalék, hogy a Dracul történetét a Drakula 1901-es izlandi verziója, a Makt Myrkranna (magyar átírásban A sötétség hatalma) is nagyban inspirálta, márpedig ez azért nagy szó, mert a szóban forgó könyv állítólag sokkal jobban hajaz arra a Drakulára, amit Stoker eredetileg megálmodott. Merthogy az általunk ismert regény már nem sokban hasonlít az eredeti Drakula-kéziratra, ugyanis a szerző a szerkesztők nyomására annyi változást eszközölt, hogy abból lényegében egy teljesen új regény született. És ami a legfontosabb: Bram eredetileg igaz történetként akarta tálalni a Drakulát. Hogy ez miért nem jött össze? A kiadó szerint 1897-ben még túlságosan benne élt a köztudatban Hasfelmetsző Jack, ezért úgy vélték, semmi szükség arra, hogy az emberek egy vérszívótól is rettegni kezdjenek. A Dracul ezzel szemben egy olyan részlettel nyitja meg a könyvet, amelyet az eredeti regény megjelenése előtt a kiadó kihúzatott a szövegből: „Szinte tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy a leírt események valóban megtörténet, annak dacára, hogy első olvasásra esetleg hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnnek.” Ennek tudatában vettem kezembe a Dracult, amely az Agave Könyvek jóvoltából 2018 óta immár magyarul is olvasható.
A címadással ellentétben a regény középpontjában nem Drakula, hanem Bram Stoker és családja, valamint szeretett dadusuk, Ellen Crone áll, az ő történetüket követhetjük nyomon Írországban, a nagy éhínség idején. A sztori Bram fiatalkorában veszi kezdetét, ami cseppet sem zökkenőmentes tekintve, hogy a fiú egy súlyos, rejtélyes betegségben szenved, amelyet a legjobb orvosok sem tudnak kikezelni. Hétéves korában Bram azonban éppoly váratlanul, mint ahogyan megbetegedett, meggyógyul, nyoma sincs már az egykori kínzó tüneteknek. Az egyetlen nyom, amin a fiú elindulhat, Ellen dadushoz köthető, így testvérével, Matildával közösen a házvezetőnő nyomába erednek. Az egyik közeli városban egymással összefüggő, különös halálesetek történnek, a gyerekek pedig olyan eseményeknek lesznek szemtanúi, amelyekre nem létezik józan magyarázat.
Később felnőttként Bram és Matilda újra nyomozni kezd, és ebben ezúttal idősebb testvérük, a később híres orvos Thornley és a kalandos életű Vámbéry Ármin is segítségükre lesz. Az események előrehaladtával egyre sötétebb dolgokra derül fény egykori dadájukkal kapcsolatban, aki úgy tűnik, kapcsolatban áll (vigyázat, durva spoiler!) egy sötét, lelketlen teremtménnyel, amely maga az eredendő gonosz, és amely mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezze a szerelmét.
A regény az eredetihez hasonlóan napló-levél formátumban íródott, amely több idősíkon és több szemszögből meséli el a történetet. Mint horror, a Dracul kifejezetten hangulatos és élvezetes munka, amelyben a szerzők több ízben is rendkívüli atmoszférateremtő képességről tesznek tanúbizonyságot, épp ezért gyengébb idegzetűek számára nem is igazán ajánlom. A horror oldal tehát teljesen rendben van, és a stílus is rendkívül gördülékeny, magával ragadó, külön imádtam, ahogy a fordító keze nyomán életre kelt a magyar szöveg, és szinte filmszerűen peregtek a szemünk előtt az események.
Hogy mi igaz, és mi csupán a képzelet szüleménye, azt nehéz lenne megmondani, annyi bizonyos, hogy sem akkor, sem most nem lehet tudni, hogy pontosan mi lehetett Bram baja, és mitől gyógyult meg hirtelen. A féligazságokat tartalmazó Dracul kiváló érzékkel egyensúlyoz a fikciós elemek és a valós életrajzi adatok között, komolyan feladva a leckét az olvasónak, mi az, amit még – a józan ész határain belül – elhihet az íróknak. Végül, de nem utolsósorban a regény kiváló érzékkel emeli be a történetbe az ír vámpírnő, a Dearg-Due legendáját, melyben egy elrendezett házasság öngyilkosságba kerget egy fiatal, szerencsétlen sorsú lányt, akinek a lelke sosem talál megnyugvásra.
Véleményem szerint a Dracul kellő alázattal teremtette újra a keményvonalas vámpírhistóriák hangulatát, ahol a rémek még nem puhultak el, és csillogni sem csillognak a napfényben (hálistennek, teszem hozzá). Dacre Stoker és J.D. Barker vérszívói koporsóban alszanak, félnek a feszülettől és a fokhagymától, és képtelenek bejutni valahová, ahová nem hívták be őket. A Dracul méltó emléket állít az eredeti regénynek, de mindenekelőtt a nagyszerű Bram Stokernek, aki időtálló történetével bizonyította, hogy egy horrortörténetnek is lehet helye a klasszikusok között.
