A Holtodiglan óta jól tudjuk, milyen cifra dolgok tudnak történni egy házasságban, ha a rózsaszín köd szép lassan szertefoszlik, és már abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban ismerjük-e a másikat. Az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvendő domestic (házi) noirok sorába illik bele Sarah Pinborough Ne higgy a szemének! című regénye is, amit a bátyámtól kaptam kölcsön, mégpedig azzal a mondattal: „Ilyen könyvet még nem olvastál„. Igaza volt, ilyet még tényleg nem.
Azt szokták mondani, hogy a domestic noir Gillian Flynn köpönyegéből bújt elő, akinek 2012-es bestsellere, a Holtodiglan egy végtelenül fordulatos krimitörténetbe ágyazva mutatja meg a párkapcsolatok rákfenéjét. Tagadhatatlan, hogy Flynn regénye új műfajt teremtett, amely a klasszikus krimikre jellemző férfiközpontúságot női nézőpontra cseréli fel, és nagy általánosságban olyan élethelyzeteket mutat be, ahol egyik vagy másik fél, esetleg mindkettő a négy fal között lelki és fizikai terrortól szenved, miközben a külvilág számára az élete maga a megtestesült álom.
A Ne higgy a szemének! remekül illeszkedik a mostanság divatos domestic noirok sorába, azzal az apró különbséggel, hogy a műfajra kevésbé jellemző misztikus szál is erősen jelen van a történetben. Sarah Pinborough rejtelmes című regényében az alapfelállás rendkívül egyszerű és hagyományos. Louise egy fiatal, elvált, kisgyermekes anyuka, akinek mostanában nehezen jönnek össze a dolgok, és mikor végre találna egy szimpatikus, jóképű férfit (akinek még skót akcentusa is van), kiderül róla, hogy újdonsült főnöke a pasi, aki nem mellesleg házas is. Louise rövid úton megismerkedik David feleségével, a gyönyörű, de roppant magányos Adele-lel is, akivel hamar egymásra találnak, és hogy tovább bonyolítsa a dolgot, David is bekopogtat Louise ajtaján. Ezzel a meglehetősen klisés szerelmi háromszöggel veszi kezdetét Sarah Pinborough 2017-ben megjelent regénye, ám mielőtt legyintenél, és bosszúsan becsuknád a cikket mondván, erre kár pazarolni a drága idődet, kérlek, jól gondold meg, mert ez az a könyv, ami tényleg (mondom tényleg!) nem az, aminek látszik.
Tipikus építkezős regényről van szó, így nem tagadom, az első 50-60 oldalon úgy kellett átrágjam magam, ám miután túl voltam az unalomig ismert szerelmi háromszög felvázolásán, hamar rájöttem, hogy a könyv jóval többet tartogat annál, mint amennyit elsőre sejtet. Miközben Louise furcsa dolgokat tud meg a mintaférjnek tűnő Davidről, egyre szorosabbra fűzi barátságát Adele-lal, aki ajánl neki egy módszert, amivel végre kipihenheti magát, a nőt ugyanis folyamatos rémálmok gyötrik, ráadásul alvajáró is. Ebben egy napló lesz a segítségére, amelyben a fiatal Adele-ról tudhatunk meg többet, aki egy tragikus tűzbalesetben elvesztette mindkét szülőjét, és aki olyan különleges képességekkel rendelkezik, amelyet sokan megirigyelhetnének tőle. A naplót Adele jó barátja, Rob írta, aki egy pszichológiai intézetben ismerkedett meg és kötött szoros barátságot a fiatal, jómódú lánnyal.
Ennél többet a sztoriról nem szeretnék írni, mivel már ez is eléggé spoileres, annyit tennék még csak hozzá, hogy a különleges képességnek az éber álmokhoz van köze. Bár kötődni egyik karakterhez sem igazán lehet, a szereplők alapvetően bevált sémákat követnek, és jól körülhatárolható jellemvonásokkal bírnak…. vagyis bírnának, ha az olvasó nem kérdőjelezné meg minden második oldalon az eseményeket, és gyártana millió és egy teóriát arról, hogy ki az áldozat és ki a hunyó (már, ha egyáltalán van olyan). A történetet egyébként váltott szemszögből, Louise és Adele elmeséléseiből ismerhetjük meg, ráadásul ugrálunk is az időben, ugyanis a jelen eseményei mellett Adele nehézségekkel teli fiatalkorába is betekintést nyerünk, megismerjük a lány pszichológiai problémáit, valamint Daviddel és Robbal való kapcsolatáról is többet megtudunk.
Az olvasó alapvetően Louise szemszögéből szemléli az eseményeket, és vele együtt zavarodik össze, ahogy szép lassan halad előre a történet. Ha muszáj negatívumot mondanom, akkor Louise döntéseivel kapcsolatban maradt bennem egy-egy kiforratlan érzés, egész egyszerűen azért, mert voltak olyan pillanatok, amikor a fejem fogtam attól, hogy egyes dolgokra mennyire abszurd módon (mondjuk ki: rosszul) reagál. Persze értem én, hogy a történetben ő testesíti meg az eseményekkel sodródó átlagembert, na de akkor is. Néha annyira nehéz volt vele azonosulni, hogy a regény végére szinte minden együttérzésemet elveszítette.
Bár a felszínen több komolyabb téma is érintve van (magány, függőség, traumafeldolgozás), ezek a regény csupán elenyésző részét képezik, érezhető, hogy az írónő nem kívánt mélyebben elmerülni a fajsúlyosabb témák kidolgozásában, és mindenekelőtt a szórakoztatásra és a fordulatos cselekményre helyezte a hangsúlyt. És ezzel nincs is probléma, nem kell minden regénynek megváltania a világot, és szépirodalmi magasságokba emelkedve a lét értelméről elmélkednie. Néha egyszerűen csak egy magával ragadó, izgalmas könyvre van szükségünk, ami kiránt abból a sokmindenből, amiben benne vagyunk, és erre Sarah Pinborough regénye tökéletesen alkalmas.
A Ne higgy a szemének! egy feszített tempójú, kiszámíthatatlan történet, melyben a lényeg, az igazán jó pszichothrillerekhez hasonlóan, nem a rémisztgetésben, hanem az elképesztően csavaros történetvezetésben rejlik. Sarah Pinborough úgy játszik az olvasóval, hogy az nem is tud róla, és olyan (dupla)csavart rittyent a sztori végére, amitől egyből új értelmet nyer ez az egész történet. Nyilván ennek a könyvnek is megvannak a maga szépséghibái, de az olvasó inkább jótékonyan szemet huny felette, mert a szerző nagyon tud írni, a kisujjában van minden fogás, miközben olyan jól csűri-csavarja a dolgokat, hogy még a sokat tapasztalt olvasókat is játszi könnyedséggel téveszti meg.
Sarah Pinborough regénye Tomori Gábor fordításában magyarul is elérhető a 21. Század Kiadónak hála, és a cikk írásának pillanatában 3.143 forintért szerezhető be a kiadó webshopjában. A lényeg pedig: „Történjen bármi, senkinek se áruld el a végét!”
