Mostanában sokaknak feltűnhetett, hogy az utóbbi időben több olyan könyv is piacra került, melyek a görög mitológiából merítettek ötletet a világukhoz, történetükhöz és/vagy karaktereikhez. Ezek egy része „csak” arra vállalkozott, hogy bemutassa a történelemórákról is jól ismert szereplőket, kalandokat és ármánykodásokat (Stephen Fry: Mítosz), míg mások inkább az újramesélés formáját választották, és egyedi megközelítésben, új szemszögből mutatták be a titánokkal, istenekkel, félistenekkel, emberekkel és egyéb lényekkel teli görög hiedelemvilágot (Madeline Miller: Kirké). Ez utóbbiak közé tartozik Rachel Smythe internetes képregénye, a Lore Olympus is (magyarul a nem túl szerencsés Olümposzi história címet kapta), amely a görög mitológia egyik legismertebb szerelmes történetét, Hádész és jövendőbeli királynője, Perszephoné kapcsolatát mutatja be.
Hádész és Perszephoné történetét bizonyára sokan ismerik, de ha nincs is meg a teljes sztori, egy-két halvány részlet biztosan dereng az általános iskolai történelemórákról: Alvilág, Démétér, gránátalma és hasonlók. Ahogy a görög mítoszok többsége, úgy Hádész és Perszephoné meséje is többféle változatban maradt fent, ráadásul az elbeszélések egyes részletei gyakran generációról generációra is változtak. Nézzük, mit mond az írott és nyomtatott világ egyik legnagyobb múltú enciklopédiája, a Britannica Hádész feleségéről, az alvilág kétarcú istennőjéről, Perszephonéról.
Perszephoné a termékenység, a termés istennője, Démétér és Zeusz lánya. Fiatal lányként virágokat szedett a Nysa völgyében, amikor Hádész elragadta és az alvilágba vitte. Démétér, miután értesült lánya elrablásról, gyászba borult, és mivel nem figyelt a termésre, a Földet hamarosan éhínség sújtotta. Hogy az áldatlan állapotnak véget vessen, Zeusz megparancsolta Hádésznak, hogy engedje vissza Perszephonét az anyjához, ám az cselt eszelt ki, gránátalmát adott Perszephonének tudva, hogy aki az Alvilág étkeiből eszik, az sohasem hagyhatja el végérvényesen a holtak birodalmát. Perszephoné sorsa végül az lett, hogy az év kétharmad részét Démétérrel a Földön, a maradékot pedig Hádésszal tölti az Alvilágban.
A görög mitológiából ismert Hádész és Perszephoné története rajzolódik újra az új-zélandi művész, Rachel Smythe Eisner-díjra jelölt képregényében, az Olümposzi históriában is, amely 2018 márciusában indult a kimondottan internetes publikálásra kitalált Webtoon nevű oldalon. A Webtoon egy képregényalkotóknak és képregényolvasóknak készült platform, amely lehetőséget kínál az amatőr alkotóknak arra, hogy rajongókat gyűjtsenek, és megismertessék magukat a nagyvilággal, függetlenül attól, hogy van-e lehetőségük műveiket papír formátumban is publikálni. Az idehaza a Ciceró Könyvstúdió gondozásában megjelent Olümposzi história első kötete a Lore Olympus 1-25. fejezetét tartalmazza.
A képregény rögtön egy figyelmeztetéssel indul: a rendszeresen felbukkanó érzelmi és fizikai bántalmazás, a szexuális trauma és a mérgező kapcsolatok témája miatt érdemes kellő elővigyázattal forgatni a kötetet. Ezt azért is tartom fontosnak kiemelni, mivel a képregény elsősorban a tinédzsereket célozza meg, akik számára elsőre vonzónak tűnhet a sztoriban fel-felbukkanó toxikus és nagyon is ijesztő férfitípus megtestesítése. Fontos tehát, hogy azok a fiatalok, akik kezükbe veszik az Olümposzi históriát, kellő kritikával éljenek, valamint felismerjék, hogy a képregényben látott, a popkultúrában sokszor romantikusnak beállított viselkedési forma (gondoljunk csak az Alkonyat-könyvek Edward Cullenjére vagy a Gossip Girlből ismert Chuck Bassre) semmilyen formában nem elfogadható a való életben és az emberi kapcsolatokban.
A történet ott veszi kezdetét, hogy Minthe, egy vízi nimfa kosarat ad Hádésznak (akit mind anyagilag, mind érzelmileg kihasznál), ezért az Alvilág ura kénytelen pár nélkül menni Zeusz fényűző olümposzi partijára. Itt pillantja meg először a gyönyörű és ártatlan Perszephonét, aki a halandók világában nevelkedett, ám miután ígéretet tett, hogy szent szűzként tanul tovább (akárcsak Artemisz, Athéné és Hesztia), anyja, Démétér beleegyezett, hogy az olümposzi istenek fényűző világát is megismerje.
A naiv, csinos lány barátnőjével, Artemisz istennővel érkezik a buliba, ahol természetesen minden kéjsóvár istenségnek megakad rajta a szeme. Ha ez nem lenne már önmagában is elég veszélyes, a szerelem és a szépség rettentően hiú istennője, Aphrodité is rossz néven veszi a lány ragyogó szépségét, ezért gonosz tervet eszel ki, melynek eredményeképpen Perszephoné Hádész kocsijában köt ki bedrogozva, aki mit sem sejtve leviszi őt az Alvilágba. Nehéz lenne eldönteni, hogy Hádész vagy Perszephoné lepődik-e meg jobban a helyzeten, és bár másnap az útjaik kettéválnak, sehogy sem tudják kiverni a másikat a fejükből.
Első olümposzi buliját követően Perszephoné útja Artemiszhez vezet, aki szerint a lány örülhet, hogy ennyivel megúszta az estét, mert ezek az istenek mindenre rámásznak, ami él és mozog. A csajos estét Aphrodité fia, Erósz zavarja meg, aki „bocsesz-fánkokkal” próbálja meg kiengesztelni Perszephonét, mivel lelkiismeretfurdalása van amiatt, hogy segített anyjának elkábítani és Hádész autójába tuszkolni a magatehetetlen lányt. Miután Artemisz kíváncsiskodni kezd, hogy akkor mégis mi a fenéért szövetkezett Aphroditéval, az istenség elmeséli, hogy beleszeretett egy gyönyörű lányba, akire Aphrodité roppant féltékeny lett, és minden gonoszságot elkövetett, hogy birtoklási vágyát csillapítva elválassza fiát párjától. Egy kis előismerettel itt már sejthetjük, hogy Erósz halandó szerelméről, Pszükhéről van szó.
Az Olümposzi história története akkor vesz igazán komoly fordultot, amikor Artemisz ikertestvére, Apollón vacsorára látogat a lányokhoz, és kinézi magának a szépséges Perszephonét. A nagymenő olümposzi egyből megérzi a lány tapasztalatlanságát, akit egyrészt taszít az isten erőszakos nyomulása, másrészt örül neki, hogy fiatal kora ellenére végre felnőttként kezelik. Talán nem nehéz megjósolni, hogy ezen a ponton minden korábbinál súlyosabb történések bontakoznak ki, melyeket a szerző az egészen fantasztikus rajzok mellett a színvilág elmélyülésével is remekül érzékeltet.
A görög istenek világa tele van rendkívül látványos jelenetekkel és karakterekkel, amelyek szinte könyörögnek, hogy vizuálisan is megjelenítsék őket, ráadásul az Olümposzi históriát már önmagában is izgalmassá teszi az a tény, hogy a jól ismert isteneket a megszokott közegükből kiragadva, modern környezetben láthatjuk viszont. Amikor kezembe vettem a kiadványt, a szépséges és hangulatos borítótól egészen izgalomba jöttem, és akkor sem ért csalódást, amikor kiderült, mi van odabent. A szerző színekben pompázó és nagyon egyedi megközelítéssel rajzolta meg isteni karaktereit, mindegyik szereplőnek saját színvilágot álmodott meg (Perszephoné például mély rózsaszín, Hádész hidegkék, Apollón pedig lila lett). Bár nyilván a szöveggel együtt ér el maximális hatást, Smythe rajzai önmagukban is remekül jelenítik meg a görög istenek mindennapjait, a tónusában mély, intenzív színvilág pedig nagyszerűen passzol a közeghez.
Már a legelső panelektől nyilvánvalóvá válik, hogy az Olümposzi história nem követi a hagyományos formulát. Smythe sajátos elrendezéssel igyekezett még különlegesebbé varázsolni az egyébként is egyedi képi világot, bátran alkalmazta a nagy, akár egészoldalas paneleket, de a kisebbeket is igen szellősen helyezte el, már-már túl szellősen is nekem. A képregényhez egyébként nem szükséges előismeret, de egyértelműen élvezhetőbb azok számára, akik legalább nagy vonalakban ismerik a görög mitológiát.
Az Olümposzi história karakterei persze mind a görög mitológia fiktív személyiségei, és a történetüket is a fantázia szülte, az általuk bemutatott viselkedési minták azonban nagyon is valóságosak. Számtalan komoly témát feszeget a történet, és akadnak benne súlyos tragédiák is, amelyekről hosszú órákat lehetne beszélgetni, de a képregény mégsem lesz depresszív, és ezt alapvetően két dolognak köszönheti: egyrészt a meseszerű, színpompás képi világnak, amely egyértelműen oldja az események komolyságát, másrészt a szereplők nem egy esetben túlzó, szappanoperaszerű reakcióinak, amelyek miatt nehéz igazán komolyan venni a történetet. E tekintetben egyébként megoszlanak a vélemények: szabad-e egy ilyen témákat felölelő képregénynek röhejes túlzásokba esnie?
Nehéz erre egyértelmű választ adni, azt viszont nem lehet eltagadni, hogy az Olümposzi história működik, sőt nemcsak hogy működik, de kifejezetten jó áll neki a könnyed és fajsúlyos témák keverése. Az írónőnek sikerült találnia egyfajta működő egyensúlyt e tekintetben, a rajzstílus pedig egész egyszerűen annyira magával ragadó lett, hogy már csak emiatt is öröm kézbe venni, lapozgatni a kötetet. Kíváncsian várom a folytatást, és remélem, a történetben lévő potenciál még jobban megmutatkozik majd az augusztusra ígért második kötetben, melyet az előzőhöz hasonlóan a Ciceró Könyvstúdió jóvoltából vehetünk majd kézbe, és amely a Lore Olympusnak a 25–49. fejezeteit tartalmazza.