3 könyv (+1 képregény), amelyben egy újságíró kapja a főszerepet

Az utóbbi időben egyre többször merül fel a független újságírás és a szabad sajtó kérdése, elég csak a napjainkban elharapódzó álhírgyártásra (fake news) gondolni a háború kapcsán, de nem kell messze mennünk: jelenleg kis hazánk sem éppen a sajtó szabadságáról híres. Ennek apropóján arra gondoltam, hogy összeszedek 3+1 fiction és non-fiction művet, amelyek segítenek közelebb hozni az újságírók világát, és talán arra is rávilágítanak valamelyest, miért is olyan fontos a szabad sajtó egy szabad ország működéséhez.

Félelem és reszketés Las Vegasban

1971: javában dúl a vietnámi háború, zajlanak a polgárjogi mozgalmak, az amerikai álom hamis illúziója kezd elillanni, és terjed a drog, mintha muszáj volna. Fű, LSD, meszkalin, pszilocibines gombák, a lényeg, hogy el innen, minél messzebb lenni a valóságtól. Ebben a közegben és közhangulatban írja meg Hunter S. Thompson a főművének tartott Félelem és reszketést Las Vegasbant, amelyben egy Raoul Duke nevű újságíró, és ügyvédje dr. Gonzo Las Vegasba utazik, hogy a sivatag közepén hajszolják az amerikai álmot.

A könyv két főhősét valós személyek ihlették: Raoul Duke nem más, mint a híres-hírhedt amerikai újságíró, Hunter S. Thompson, dr. Gonzo pedig a mexikói ügyvéd és jogvédő aktivista, Oscar Zeta Acosta alteregója. Thompson 1970-ben Los Angelesben tartózkodott, és Rubén Salazar újságíró meggyilkolásának ügyében nyomozott, ezért hogy hiteles információkhoz jusson, Oscar Zeta Acostát, a chicano mozgalom közismert figuráját kezdte ostormolni a kérdéseivel. A két férfi a nyugodt újságírói munka reményében úgy döntött, hogy hátrahagyják Los Angeles fullasztó légkörét, és Las Vegasba utaznak, hogy kidolgozhassák a Salazar-merényletről szóló, 2500 szavas cikket. Ebből a kiruccanásból születik meg a kultstátuszba emelkedett Félelem és reszketés Las Vegasban, amelyet a gonzó újságírás műfajteremtő alkotásaként tartanak számon. A Hunter S. Thomson által teremtett műfaj arc poeticája egyszerű, de máig vitatott: „a gonzó újságírás azt vallja hogy a tényekhez való makacs ragaszkodás nélkül is lehetséges igazat írni„.

Tokió Vice – Egy újságíró a japán maffia hálójában

Jake Adelstein 2009-ben megjelent önéletrajzi ihletésű regényében egy fiatal amerikai újságíró munkát kap Japán egyik legtöbbre becsült lapjánál, a Jomiuri Sinbunnál. Aldertein tökéletesen beszéli a nyelvet és az újságíráshoz is megvan a tehetsége, de a lap szerkesztői nem hagyják kibontakozni, ezért mikor elszaporodnak a megmagyarázhatatlan gyilkosságok a világ egyik legbiztonságosabb városának kikiáltott Tokióban, a fiatal riporter saját szakállára nyomozni kezd. Rámenőssége és igazságérzete nem hagyja, hogy szemet hunyjon az eltusolni kívánt gyilkosságok felett, amelyeket a helyi újságok is igyekeznek halállal végződő támadásként és önvédelemként felcímkézni. Az újságíró egy rendőrökből, hoszteszekből és bűnözőkből álló információs hálózatot épít ki magának, hogy mindig a konkurencia előtt járjon egy lépéssel, és végső soron megírja az igazságot a jakuza üzelmeiről, amelyet se az újságok, se a hatóságok nem mernek.

A Tokió Vice bepillantást enged a modern és látszólag biztonságos neonrengeteg másik arcába, amelyet a világ egyik legrégebbi bűnözőszervezete, a jakuza irányít. Aldertein tizenkét évet töltött a felkelő nap országában, és sikerült többek között felgöngyölítenie egy nemzetközi emberkereskedelmi hálózatot, amely Japán szexiparát szolgálta ki. Az újságíró utolsó mentsvárként fordult a nemzetközi nyilvánossághoz, miután rádöbbent: a japán hatóságok bürokráciával igyekeznek megakadályozni a hálózat felszámolását. Bár a könyv egyes részeinek hitelességét sokan megkérdőjelezik, a mű fontosságát jelzi, hogy Aldertein hosszú ideig bujkált, miután visszautasította a jakuza által kínált félmillió dollárt, amelyet a hallgatásáért cserébe ígértek.

A tetovált lány

Stieg Larsson Millennium-trilógiájának első kötetéről bizonyára az is hallott, aki nem olvas rendszeresen, a könyv óriási nemzetközi bestseller lett, és két filmes feldolgozás is készült belőle. A történet középpontjában egy oknyomozó újságíró, Mikael Blomkvist áll, akit felfogad egy Henrik Vanger nevű öreg iparmágnás, hogy kiderítse, mi történt a negyven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt unokahúgával, Harriettel. Miközben az éles eszű, rámenős újságíró mindent megtesz, hogy nyomra bukkanjon, egy Lisbeth Salander nevű szociopata hackerlány is keresztezi az útját, aki épp egy másik, Blomkvistet érintő ügyben nyomoz.

A tetovált lányban olvasható kegyetlen gyilkosságok nem egy író fantáziájának szüleményei: a szerző megtörtént esetekből dolgozott, rendőrségi aktákat használt fel az ép ésszel fel nem fogható vérontások leírásához. Larsson egyébként maga is újságíró volt, nem is akármilyen, a nyolcvanas évek elején antifasiszta és antirasszista cikkeket írt a londoni Searchlight nevű lapba, 1995-től pedig a bal oldali svéd folyóirat, az Expo főszerkesztője volt. Könyvének sikerét sajnos már nem élhette meg: 50 éves korában váratlanul elhunyt, a könyv halála után mintegy kilenc hónappal jelent meg, és azonnal hatalmas sikert aratott.

+1 Transmetropolitan

Ha már újságírás, nem hagyhattam ki a listából Warren Ellis kultikus képregénysorozatát, a Transmetropolitant, amely fikciós jellege és a képregény mivolta ellenére is tökéletes látlelete az igazságot kereső, demokráciát védő, örökösen cinikus újságírónak. A történet főszereplője a botrányairól és leleplező cikkeiről ismert Spider Jerusalem, aki többéves burnout-elvonulását követően kénytelen visszatérni a Városba, hogy szerkesztője nyomásának eleget téve megírjon még két könyvet. Jerusalem zsigeri gyűlöletet érez a mocskos, örökké nyüzsgő metropolisz iránt, de jól tudja, hogy itt lehet csak újra elemében, a Szó munkatársaként pedig nem is tétlenkedik: egymás után hozza a leleplező cikkeket, az elnökválasztás közeledtével pedig eltökéli, hogy kerüljön bármibe, utánajár az igazságnak.

A cyberpunk műfaj egyik alapművének tartott Transmetropolitan görbe tükröt mutat – nem is, inkább bemutat – a fogyasztói társadalom közkatonáinak, a mindent megmérgező korrupciónak, és az emberi társadalom abszurd közönyének, amely lehetővé teszi, hogy megalomán emberek öncélúan uralkodjanak a többség felett. Warren Ellis 1997-ben indult képregénye egy elképzelt jövőbeli világról szól, mégis félelmetes hasonlóságot mutat mai valóságunkkal: „amikor a kárhozottakról, aljanépről beszélek, olyanokról, akik már le se szarják, azokról, akik elfordulnak a szenvedés láttán az utcán, olyanokról, akiket nem érdekel, ki vezeti az országot…
…amikor az utca söpredékéről, a Város mocskáról beszélek…
…hát az bizony te vagy.”