A nagy dolgokhoz idő kell. Neil Gaiman, DC-nél megjelent képregénysorozatát három évtizede próbálják mozgóképre adaptálni, ám a projekt valamiért mindig befuccsolt. És ebben a képregény szerzőjének a keze is vastagon benne van, Gaiman ugyanis foggal körömmel harcolt, hogy megakadályozza a rossz adaptációk elkészítését. (A 2007-es Comic Con alkalmával például azt nyilatkozta, hogy inkább ne is készüljön belőle adaptáció, ha nem tudják jól megcsinálni.) Bárhogy is volt, megérte várni, ugyanis a nemrég elrajtolt sorozat minden hibája ellenére is méltó átirata lett a világ egyik legnagyszerűbb és legtöbbre tartott képregényének. Sandman kritika.
Vannak olyan alkotások, amelyekhez nem lehet csak úgy egyszerűen hozzányúlni, odadobni az első stúdiónak, hogy tessék, tiétek a pálya, kezdjetek vele valamit. Gaiman pedig egyébként sem az az alkotó, aki kényelmesen hátradől egy vaskos csekkfüzet láttán, hiszen már a Coraline és a titkos ajtó, az Amerikai istenek és az Elveszett próféciák esetében is világossá vált, hogy a szerző rendszerint ott bábáskodik műveinek adaptációja felett, és ez a Sandman esetében sem volt másként.
A netflixes széria első évada a Prelűdök és noktürnök és A babaház című köteteket dolgozza fel, melynek középpontjában Morpheus, másnéven Sandman (Tom Sturridge) áll, aki annak a szürreális birodalomnak az ura, ahová akkor utazunk, amikor álomra hajtjuk a fejünket. Ahogy a képregény, úgy a sorozat is 1916-ban veszi kezdetét, amikor is egy őrült okkultista, Roderick Burgess (Charles Dance) és követői megpróbálják megidézni a Halált (Kirby Howell-Baptiste), ám helyette az Álmok Fejedelmét, Morpheust sikerül csapdába ejteniük. Mialatt protagonistánk fogságban sínylődik, az Álombirodalom szép lassan sorvadásnak indul, az emberek világában pedig eluralkodik a káosz, miután felüti a fejét egy ritka és nagyon különleges álomkór-járvány. 105 év elteltével Morpheus végül kiszabadul, és kénytelen szembenézni azzal, hogy az ereje jelentősen megfogyatkozott, ezért elindul, hogy visszaszerezze a kormányzáshoz szükséges eszközeit – a homokot, a sisakot és a rubint –, amelyekkel rendet teremthet a világban.
Az Álomúrnak a birodalom megmentése mellett más aggódnivalója is akad: távolléte alatt három álombeli entitás, Márga (Ann Ogbomo), Zöld Éden (G. K. Chesterton) és a Korinthoszi (Boyd Holbrook) nevű rémálom is megszökött, és randalírozni kezdtek az éber világban, utóbbi ráadásul különösen nagy veszélyt jelent az emberekre nézve, lévén hogy halomra gyilkolja őket. És mindeközben még egy veszélyes örvény is felüti a fejét egy Rose Walker (Kyo Ra) nevű tinilány személyében, akit Morpheus nagyúrnak minél előbb el kell pusztítania, hogy megmentse a világot. Rose egyébként nagyon nincs könnyű helyzetben: miközben szüntelenül kutat évekkel ezelőtt örökbeadott öccse után, még az álomból frissen felébredt nagyija vallomását is fel kell dolgoznia, mindezek tetejébe pedig Morpheus is meglátogatja, hogy közölje vele, hogy egy világot elpusztító álomörvény.
Kalandjai során Morpheus olyan természetfeletti lényekkel veszi fel a harcot, mint a mennyország bukott angyala, Lucifer Morningstar (Gwendoline Christie), de a bonyodalmak mögött felsejlik Álom testvére, a cselszövő Vágy (Mason Alexander Park) is, aki az álomistenhez hasonlóan a Végteleneknek nevezett család tagja. Emellett meg kell birkóznia a világot megváltoztatni akaró halandóval, John Dee-vel (David Thewlis) is, aki a Morpheustól lopott rubint arra használja, hogy saját íze szerint formálja át a világot. Útja során ugyanakkor több mellékszereplő is segíti az álmokért felelős Végtelent: az Álombirodalom könyvtárosa, Lucienne (Vivienne Acheampong), a Matthew névre hallgató holló (Patton Oswalt), a Merv Pumpkinhead nevű gondnok (Mark Hamill), valamint a Végetlenek legerősebb tagja, a kedves, Mary Poppins-rajongó Halál.
Szinte felsorolni is nehéz azt a több tucat karaktert, akik tiszteletüket teszik a sorozatban, és akiket kivétel nélkül jól hoztak a színészek. Tom Sturridge tökéletes Morpheus volt, megsebzett és gőgös, akárcsak az eredeti figura, és mivel nem formálták túl egzaktra sem a karaktert, ugyanolyan misztikus és elérhetetlen maradt, mint a képregényben. David Thewlis félelmetesen jól alakította a Messiás-komplexussal bíró szociopatát, John Dee-t, Boyd Holbrook pedig szintén jól hozta a sorozatgyilkos Korinthoszit, még azt is megkockáztatjuk, hogy sikerült felülmúlnia az eredeti karaktert. Egyszóval mindannyian nagyszerű munkát végeztek, amit viszont sajnálunk, hogy a klasszikus DC-s karaktereket egy az egyben kihagyták a sorozatból, még az olyan jól ismert szereplőknek sem kegyelmeztek, mint Thor vagy Etrigan, a démon. A képregényben szereplő John Constantine-t pedig Lady Johanna Contantine szerepére cserélték, ami viszont több szempontból is jó döntésnek bizonyult: egyrészt, mert a karaktert megformáló Jenna Coleman talán Keanu Reevesnél és Matt Ryannél is jobban hozta a démonvadász szerepét, másrészt a szerzői jogokkal sem kellett bajlódniuk a készítőknek, mivel John Constantine nem Gaiman kreálmánya, Johanna viszont igen.
A szereposztás nem volt teljesen zökkenőmentes. Korábban több rajongó is szóvá tette, hogy a képregényekben fehér bőrű Halált miért egy fekete bőrű színésznő, Kirby Howell-Baptiste alakítja, illetve Vágy szerepére miért a magát nonbinárisként meghatározó Mason Alexander Parkot választották. Gaimant azonban nem igazán hatotta meg a rajongók sápítozása. „Engem csak a munka érdekel. Harminc éven keresztül küzdöttem a csapnivalóan rossz Sandman-produkciók ellen. Nagy ívben lesz*rom azokat, akik nem olvasták/nem értik a Sandmant, de azért panaszkodnak a nonbináris Vágy vagy a nem eléggé fehér Halál miatt. Először nézzétek meg a sorozatot, aztán ítélkezzetek” – tweetelte az író. Látva a sorozatot, mi Gaiman véleményét osztjuk, Howell-Baptiste és Park is kimondottan jó teljesítményt nyújt, még ha nem is törekedtek a karakterek egy az egyben történő visszaadására. Ami pedig az érzékenyítés részét illeti, természetesen az LMBTQ+-közösség reprezentálása sem maradhatott el, ami persze nem gond, az viszont annál inkább, hogy a megvalósítás ezúttal is kicsit szájbarágós módon sikerült.
A Sandman esetében a látvány mindig is a történet része volt, és a sorozat ebben sem vall szégyent. Sokan tartottak tőle, hogy Gaiman álomszerű és kaotikus világának nem áll majd jól a mozgóképes átirat, de kár volt aggódni, ugyanis a vizuális ingereknek és az operatőri megoldásoknak köszönhetően szinte tökéletesen sikerült visszaadni az eredeti mű atmoszféráját, és ami külön öröm a képregény ismerőinek, hogy nem egy konkrét jelenet és beállítás is visszaköszön a sorozatban. A széria képi világa egyébként jóval egységesebb, mint a képregényé, amely meglehetősen sokrétűnek mondható köszönhetően annak, hogy a rengeteg rajzoló és színező dolgozott rajta.
Ami magát a cselekményt illeti, nagy előnye, hogy a bennük foglalt események sokszor önállóan, különösebb előzmény vagy utózmány nélkül is értelmezhetőek. A sorozat persze még így is meglehetősen csapongó és ingadozó, igaz a készítőknek sikerült valamelyest érthetőbbé varázsolni a sztorit, ami jó döntésnek bizonyult tekintve, hogy a laikus nézőknek így sem lehetett könnyű befogadni a látottakat. Bár ez leginkább egyéni preferencia kérdése, számunkra a sorozat abszolút csúcspontját az ötödik epizód jelentette, amelyben a szociopata John Dee a rubinnal a zsebében elmegy egy étterembe, hogy tanulmányozza a körülötte lévő embereket, és próbára tegye az igazságról és hazugságról szóló elméletét.
Az eredeti képregény önmagában is egy különleges élmény, és ez igaz az adaptációjára is. Bár apróbb változásokat valóban eszközöltek a készítők, a sorozat alapjaiban, és ami a legfontosabb, mondandójában is hű maradt az eredetihez: tele van magvas gondolatokkal, mélyfilozofálgatásokkal az életről, a halálról, az emberi kapcsolatokról, és végső soron arról, miért fontos álmodni, és mit ad a remény az embereknek. Neil Gaiman világa messze túl komplex és sokrétű ahhoz, hogy a mozgóképes átirata tökéletes legyen, ám ez nem a készítők hibája, csupán annak tudható be, hogy egy ilyen kiterjedt fantáziavilágot elképesztően nehéz, vagy talán nem is lehet hiba nélkül képernyőre vinni. Hogy miben kapott szabad kezet Gaiman és miben nem, azt nehéz lenne megmondani, ám érezhetően az alkotó keze nyomát viseli szinte minden rész, ugyanaz a sokrétűség és határtalan fantáziavilág jellemzi, amiért az eredeti képregényt is annyian szeretik és becsülik.
Hogy kinek ajánljuk a Sandmant? Lehetne ajánlgatni, de valójában felesleges. Neil Gaiman rajongóknak kötelező, de azoknak is erősen javasolt, akik nem ismerik a szerző munkáságát, csupán szeretnének egy minőségi dark fantasyt az elmúlt évek középszerű próbálkozásai után. Akik egy érdekes, nem szokványos világra vágynak, akik vevők egy olyan sztorira, ahol sosem fogy el a lendület. Akik szeretik a vizuálisan is értékelhető alkotásokat, a jó színészi teljesítményt, és nem riadnak vissza attól, ha valami olyat látnak, amit korábban még nem. Akik szeretik a jó sorozatokat, azoknak ajánljuk a Sandmant.
Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!
