Varázsszőnyegen repülünk el Clive Barker horrorvilágába – Korbács kritika

Olvastad a Harry Pottert? Esetleg a Gyűrűk Urával is megküzdöttél? Netalántán még a Trónok harca is lecsúszott? Olyan fantasyt keresel, ami kimozdít a komfortzónádból, és egy olyan világba repít el, ahol még tényleg (mondom, tényleg) nem jártál? Clive Barker 1987-ben megjelent Korbácsát minden idők egyik legjobb horror-fantasyjaként szokták emlegetni, sőt van, aki még ennél is tovább megy: a világ egyik legjobb könyvének nevezi. Bár én nem használnék ilyen nagy szavakat, az tagadhatatlan, hogy Barker műve olyan dimenziókat nyit meg az olvasó előtt, ami valóban rendkívül gazdag és semmihez sem hasonlítható.

Clive Barker valószínűleg nem hiányzott arról az óráról, amikor megtanították, hogyan kell jól felépíteni egy világot. Ha az olvasót izgatja az atmoszféra, amiben a cselekmény játszódik; ha magával ragadja a háttérsztori hangulata, érzete, akkor lényegében bármilyen képtelennek tűnő szituációt képes elfogadni. A Korbács nem a mainstream közönséget célozza (ahogy alapvetően Barker többi műve sem), kőkemény felnőtt tartalom tele gyomorforgató jelenetekkel, pont ezért el tudom képzelni, hogy sokan már az első száz oldal után leteszik a könyvet, mondván, ez egy baromság. Azok viszont, akik kellően nyitottak és türelmesek – mert bizony türelem is kell hozzá -, azok többnyire csak  szuperlatívuszokban tudnak beszélni róla, ugyanakkor beszédes a regényből eladott több millió példányszám is.

Adott egy világ, amelynek egy varázsszőnyeg áll a középpontjában. Itt élnek a mágiával bíró emberek, a Látólények, akik egy szövetbe szőtték magukat és világukat, a Fúgát, hogy elbújjanak a Korbács nevű entitástól, amely évekkel ezelőtt több társukat is elpusztította. A szőttesben alvó lények álmát az Őrzők védik az emberek világában, ám amikor az utolsó is meghal közülük, a Fúga védtelen marad, és megindul a harc a birtoklásáért. A szőnyegnek több rosszakarója is akad: Immacolata, a száműzött boszorkány, aki halott testvérei szellemével és egy látszólag(!) ártalmatlan kereskedővel, Shadwellel kutat a szőttes után, és ott van a Korbács, a legszörnyűbb rémálom, amely pallosként lebeg a Látólények feje felett.

A történet egyik főhőse Cal Mooney, egy húszas évei közepén járó fiatalember, aki édesapjával és annak galambjaival él Liverpoolban. Cal élete gyökerestül felfordul, amikor véletlenül rálép a mágikus szőnyegre, amely befogadja őt, minden csodáját és nem evilági szépségét feltárva előtte. Egy világ kel életre Cal lába alatt, aki ezután a zsigereiben érzi, hogy élete már soha nem lesz olyan, mint korábban volt. Hogyan is lehetne az? Hiszen látta Csodaországot.

Cal végül fogja magát, és visszatér arra a helyre, ahol minden megváltozott, csakhogy a szőnyegnek már nyoma sincs, a szürke, elhagyatott házban a mágia legkisebb jelét sem találja. Ekkor hozza össze őt a sors Suzannával, a szőttes utolsó őrzőjének örökösével, akiben ott kering az oldószer, a Látólények mágiája. A két fiatal őrült hajszába kezd, hogy megvédje a mágikus tárgyat és annak lakóit, akikhez szoros barátság, sőt egy ideig szerelem is fűzi őket.

Baker alapvetően két dolgot állít szembe egymással: az emberek világát (vagy ahogy a Látólények nevezik, a Birodalmat), és a varázslények otthonát, a Fúgát, amelyet a bibliai Édenkerthez lehetne leginkább hasonlítani. Az ember nem szívesen ismer rá a saját világára; a rideg, köznapi gonoszágokra, amely a valóságát jellemzi, és különösen éles ez a kontraszt a Fúga mellett, amely természetfeletti szépségével és jóságával egy egészen más értéket képvisel.

Bár a főbb eseményeket Cal és Suzanna szemén keresztül ismerhetjük meg, az író nem fél kilépni más szereplők mellé sem, és így egy egészen komplex képet kapunk a Fúga utáni hajszáról. A két főhős egyébként korrekt karakter, nem többek és nem is kevesebbek annál, mint amire rendeltettek, viszont van karakterfejlődés is az esetükben, amely egy ilyen nagyívű regényben feltétlenül szükséges.

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a negatív karakterek viszik előre a cselekményt, teszik izgalmasabbá a történetet. Immacolata egy gonosz és kegyetlen figura, ám nem velejéig romlott, van benne valami nagyon is esendő, ami miatt az olvasó nem tudja őt szívből utálni, sőt itt-ott akár tiszteletet is ébreszthet benne. Shadwell ezzel szemben maga a megtestesült kicsinyesség és gyarlóság; a karakter, amit csak és kizárólag gyűlölni lehet. Gyáva, képtelen a felelősségvállalásra és sosem lát túl önös érdekein. A kereskedő tökéletes mintapéldája az embernek, akit a hatalom nem megront, csupán teret enged a személyiségének. És természetesen végig ott motoszkál a kérdés az olvasóban: ki a Korbács? Ki az a rettenet, amely elől az összes látólény egy szőnyegbe menekült?

A Korbács más Barker művekkel ellentétben nem horror, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennének benne rendkívül felkavaró jelenetek. Hogy egy példával éljek: mikor Immacolata nővére, Magdalena megerőszakolja Calt, a boszorkány kibocsájtja magából Cal „gyerekét”, egy zsigeri, rettenetesen gusztustalan lényt, amely az apja vonásait viseli. Az író undorító alapossággal írja le a szörnyeteg születését; az ember szinte látja maga előtt, ahogy a torzszülött elindul Cal felé, és ragacsos testével körbefonja apját. Ilyen és ehhez hasonló elborult jelentből több is akad a regényben.

Szeretném leszögezni, hogy a könyv nem hibátlan. Az író nem magyaráz el mindent, nem varrja el tökéletesen a szálakat, és egynéhány alkalommal olyan érzésünk lehet, mintha Barker nem tudna mit kezdeni saját nagyszabású terveivel. Emellett zavaró Cal és Suzanne életszerűtlensége is: a két ember olyan természetességgel fogadja be a varázslat létezését, mintha az magától értetődő lenne, alig-alig kérdőjeleznek meg valamit, többnyire egy vállrándítással elintézik a legképtelenebb dolgokat is.

Néhanapján az ember kezébe kerülnek olyan könyvek, melyek olvasása közben megállunk, és azon kezdünk gondolkodni: vajon micsoda hihetetlen képzelőerő kell ahhoz, hogy egy ilyen történetet kitaláljon valaki? A hagyományosabb mederben csordogáló történetek hívei könnyen elveszhetnek a Korbács korlátok nélküli világában, ám ami az írás részét illeti, abban nincs megosztottág: Barker fantasztikusan ír, gyönyörű hasonlatai és képei vannak, melyeket remekül visszaad Puszta Dóra igényes, dicséretes fordítása. Adott tehát egy sokkoló és elbűvölő világ, amely egészen különleges egyveleget alkot a fantasy és a horror műfaja között, minden hibájával együtt valami egyszerit és megismételhetetlent adva az olvasóknak. De ezt már a horror nagymestere, Stephen King is megmondta: „Barker bizony fölöttünk áll, jó magasan. Nyilván aludtunk az elmúlt tíz évben.”

Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!