Richelle Mead vámpírsorozata nem mai csirke, még 2007-ben indult a nagy Twilight-láz hajnalán, és a műfaj egyik legsikeresebb szériája lett. A Peacock streamingszolgáltató tavaly ősszel még egy gyengécskén sikerült sorozatadaptációval is előrukkolt (amely azóta már kaszát is kapott), az Agave Könyvek pedig nekiállt újra kiadni Mead regényeit, újraszerkesztett formában, vadonatúj borítóval. A világhírű sorozat második része, a Dermesztő ölelés az elmúlt hetekben futott be a könyvesboltokba, és mi piszok hamar le is daráltuk (na, nem úgy!). Enyhén spoileres kritikánk következik.
A young adult fantasy kétségtelenül a szórakoztató irodalom egyik legalulértékeltebb műfaja, ugyanakkor az egyik legnépszerűbb is. Habár a vámpíros őrület némiképp lecsengett napjainkra, közel sem tűnt el teljesen: a könyvesboltokban napjainkban is több tucat fiatal felnőtteknek szóló fantasy kiadvány sorakozik a polcokon, vámpírokkal, angyalokkal, boszorkányokkal és mindenféle különleges képességű, természetfeletti lénnyel. Richelle Mead amerikai írónő hat kötetből álló ifjúsági regénysorozata, a Vámpírakadémia a Twilight-farvízén vált népszerűvé, akárcsak Cassandra Clare A végzet ereklyéi sorozata (2007) vagy Claudia Grey Evernightja (2008). Bár a zsáneren belül valóban született pár erősen megkérdőjelezhető alkotás, Mead regényei szerencsére a jobbak közül valók.
Az alapfelállás a következő: vannak az ún. morák, a „jó vámpírok”, akik konszolidáltan fogyasztanak csak emberi vért, és csakis azokból isznak, akik ezt megengedik nekik; aztán vannak a strigák, a „rossz vámpírok”, akik valószínűleg még Bella Swant is elijesztették volna (ám szerencséjére a Cullen-famíliával hozta őt össze a sors). Míg a strigák elképesztően gyorsak és erősek, a moráknak nincs különösebb fizikai erejük, viszont képesek uralni az elemeket; ki a vizet, ki a tüzet, stb. Mondjuk az más kérdés, hogy hitükből adódóan szigorúan tilos használniuk az elementáris erőket, ezért testőrökre van szükségük ahhoz, hogy megvédjék magukat a vérszomjas strigáktól. Ők a damfírok, akik általában egy női damfír és egy férfi mora együttlétéből születnek. Nincs szükségük vérre, viszont a moráknál nagyobb fizikai erővel rendelkeznek, de még messze nem olyan erősek, mint a strigák.
A laikus és kevésbé türelmes olvasók számára egy kissé sűrű világleírásnak tűnhet mindez, de felesleges aggódni, a regény szépen, fokozatosan adagolja az információkat. Egyébként egy bentlakásos iskolában, a Szent Vlagyimir Akadémián járunk, melynek határait erős mágia védi a mora-vérre szomjazó strigáktól. Itt tanul a Dragomir-család utolsó tajga, a mora Lissa Dragomir és a damfír testőrtanonc, Rose Hathaway, aki az életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére. Mindketten tipikus menő csajok, így a beilleszkedéssel alapvetően nem is lenne gondjuk, viszont több más dolog is akadályozza őket abban, hogy a mora/damfír tinédzserek gondtalan életét éljék. Lissa a szakosodással küzd (ez az a folyamat, amikor az egyik elem erősebbé válik a többinél), és kiderül, hogy egy rendkívül ritka, ám annál veszélyesebb mágia, a lélek használója. Rose-nak pedig ott vannak testőrtanonci feladatai, amelyekkel még csak-csak megbirkózik, viszont sikerül belehabarodnia a helyi damfír alfahímbe, Dimitri Belikovba, aki jó pár évvel idősebb nála, ráadásul a mentora is.
A könyvsorozat második kötete pontosan ott folytatódik, ahol az első rész (kritikánkat ITT olvashatod) abbamaradt. Rose éppen élete legfontosabb testőri vizsgájára készül, amikor Dimitri-vel közösen egy rettenetes striga-támadásnak lesznek szemtanúi. A tragédia mindent megváltozat, kiderül ugyanis, hogy az agyatlan szörnyetegeknek hitt vérszívók képesek az összehangolt támadásra, ráadásul a jelek szerint az emberekkel is összejátszanak. A szörnyű eset tanácskozásra készteti a mora nemeseket és damfír testőreiket, akik közösen végül arra jutnak, hogy az a legbiztonságosabb, ha egy kötelező sítáborba terelik össze a morákat, ahová többek közt Rose anyját, a legendás, de távolságtartó Janine Hathawayt is meghívják. Rose a tőle szokásos szájkaratével fogadja rég nem látott anyját, ráadásul az sem javít a hangulatán, hogy még a mentora, Dimitri is látszólag valaki másra vetett szemet. Mindezek tetejére Lissa-val sem tud érdemben beszélgetni, ugyanis legjobb barátnőjét leginkább a barátjával, Christian Ozerával való enyelgés köti le. És ott van még Mason, a kedves, aranyos Mason, aki minden szempontból tökéletes választás lehetne Rose számára, a lány gondolatai azonban állandóan Dimitri felé kalandoznak.
Természetesen ezúttal is Rose narrációjában követhetjük végig az eseményeket, aki az első kötethez képest már bizonyos szempontból érettebb, kidolgozottabb szereplőnek tűnik, ugyanakkor karakterének lényegi tulajdonsága, hevessége, szarkazmusa továbbra is megmarad. Lissa-nál érdemi karakterépítés nincs, amit akár hiányolhatnánk is, lévén hogy a lány a lélek használója, ami az összes mágikus elem közül a legérdekesebb. Ezzel kapcsolatban sajnos nem igazán halad előre a történet (sőt, jobban belegondolva a többi szál sem nagyon mozdul előre), cserébe viszont kapunk egy érdekes új karaktert Adrian Ivashkov személyében, aki elsőre egy tipikus fuckboy, aki természetesen Rose-ra is szemet vet. A dolog akkor kezd érdekesebbé válni vele kapcsolatban, amikor Lissa után is érdeklődni kezd („de nem úgy”), és kiderül, hogy a lányhoz hasonlóan ő is lélekmágus.
Apróság ugyan, de kissé zavaró volt a korábbi cselekmények rendszeres felidézése, különösen annak fényében, hogy a könyv elején kapunk egy prológust, amiben a szerző szépen összefoglalja az előző rész tartalmát. Míg utóbbit kifejezetten jó ötletnek találtuk, hiszen kevés idegesítőbb dolog van annál, mint úgy olvasni egy könyvet, hogy közben azon agyalunk, mi történt az előző részben, addig a folyamatos ismétlést teljesen feleslegesnek éreztük, sőt kifejezetten zavaró volt a számunkra. Az első részhez hasonlóan ezúttal is a végére jut a tömérdek akció, de szerencsére közben sem unatkozunk, bőven van cselekmény a történetben. A központi érzelem persze ezúttal is a szerelem, pontosabban az abból fakadó féltékenység: mindenki féltékeny mindenkire (Rose Tására, Dimitri Masonre, Christian Adrianra), rengeteg a félreértés a szereplők között, melyek egy része feloldódik a kötet végére.
Azt nem lehet mondani, hogy ne láttuk volna a történet számos elemét ilyen-olyan formában már máshol, a zárás azonban meglehetősen bevállalósra sikeredett. Semmiképpen nem szeretnénk egy ekkora spoilert lelőni – éppen ezért nem is tesszük -, annyit viszont elárulunk, hogy egy központi karaktertől kell elbúcsúznunk, ráadásul pont egy olyan valakitől, akit személy szerint mi kifejezetten megkedveltünk. A végére meglepően nagy dráma bontakozik ki az olvasó szeme előtt, ami kissé szíven is ütheti az embert (nálunk legalábbis ez történt), ám az író részéről mégsem a karakter kiírása volt az igazán gonosz lépés, hanem sokkal inkább az, hogy utána kevés szó esik róla, ami nem csak elszomorító, de meglehetősen furcsa is annak fényében, hogy egy viszonylag fontos szereplőről van szó. Hogy a továbbiakban, hogy fog alakulni ez a szál (egyáltalán alakul-e majd valamerre), az a következő részben jó eséllyel kiderül.
Végítélet
Több dolog is hiányzik ebből a regényből/regénysorozatból, hogy szívből tudjuk ajánlani, de ahogy mondtuk is, a rengeteg rossz, középszerű young adult fantasy között ez egy alapvetően jól sikerült alkotás. A Dermesztő ölelés az ilyen típusú regények összes bajával és bájával rendelkezik: kedves, de nem ütős karaktereivel, szórakoztató, de nem kimagasló világával gyakorlatilag pont azt kapja az olvasó, amit akkor vár, ha levesz egy fiataloknak szóló, vámpíros fantasyt a polcról. Vagy talán egy kicsit még többet is annál.
Kinek ajánljuk:
- aki olvasta a Vámpírakadémia első részét
- aki szereti a young adult fantasyt
- aki szereti a klasszikus tinidrámákat
- aki szimplán csak egy szórakoztató regényt keres elalváshoz
- aki szereti, ha a főszereplő kemény, belevaló karakter
Kinek nem:
- aki nem szereti a fantasyt, pláne azokat, amelyekben tinédzserek a főszereplők
- akinek a könyökén jön ki a vámpír-irodalom
- aki nem bírja a klisékre épülő sztorikat
- akit idegesítenek a kissé erőltetett poénok
- aki mélyebb történetre vágyik egy gyorsan ledarálható esti mesénél
Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!
