J. M. Miro ismert, jól bevált összetevőkből dolgozik: természetfeletti képességekkel rendelkező árvák, egy magányosan álló intézet a semmi közepén és a viktoriánus London, amelynek minden sarkában ott lappang a rettegés. A Hétköznapi szörnyetegek szinte minden elemét láttuk vagy olvastuk már valahol, mégsem tudnánk trendhullám-lovaglással vádolni. Enyhén spoileres könyvkritika.
1880-as évek, Skócia. Edinburgh-tól északra egy elszigetelt tó szélén egy magányosnak tűnő kőépület áll, a Cairndale Intézet, amely különleges képességekkel rendelkező gyerekeknek ad otthont. (Erről egyből Ransom Riggs bestsellere, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei ugorhat be, amiből 2016-ban film is készült.). Van, aki láthatatlanná tud válni, van aki gyorsan gyógyul, és van, aki a port képes manipulálni – ők a tehetségek. Az intézet vezetője pedig egy furcsa doktor, Dr. Berghast, akinek valódi szándékai enyhén szólva is homályosak. (Megvan Charles Xavier professzor, az X-Men alapítója?)
A doktor hamarosan két új gyerek érkezésére számít, mindkettő különleges tehetség: a 16 éves Charlie Ovid teste magától meggyógyul, míg Marlowe különös, kék színnel ragyog, ráadásul képes megolvasztani az eleven húst. A gyerekek felkutatásával két tapasztalt nyomozót bíznak meg, Alice Quicke-t és Frank Coultont, akik London és Amerika felé veszik az irányt, hogy felkutassák a két tehetséget. (Itt egy kis Sherlock Holmes-beütést érezhetünk.) Coulton régóta dolgozik a Cairndale-nek, és nagy tapasztalata van a tehetségek felkutatásában, de ez a feladat még neki is feladja a leckét. Hát még Alice-nek, aki gyermekkori traumái miatt ugyan hisz a természetfelettiben, de a kriptahangulatú, élőhalott vérszívókra még ő sem volt felkészülve, hogy Jacob Marberről már ne is beszéljünk. A Cairndale egykori lakójából árad a korom és a sötétség, ráadásul a túlvilágról áttörni készülő szörnyeteget, a draugr-t segíti.
Azzal talán nem árulunk el túl nagy spoilert, hogy Charlie és Marlowe végül kisebb-nagyobb áldozatok árán, de eljut az intézetbe. Az elszigetelt tó szélén álló Cairndale azonban nem csak a tehetségek menedékeként szolgál, itt él a glifikus nevű lény is, aki a holtak és élők világát elválasztó kaput, az orzint vigyázza. Ha ő nincs, az elhunyt lelkek átözönlenek az élők világába, velük együtt pedig számtalan túlvilági lény is elszabadul az emberek között, köztük a tehetségekkel táplálkozó draugr, aki a holtak világának egyik leszörnyűbb teremtménye. Charlie és Marlowe végül összefog három másik árvával – a porműves Komakóval, a láthatatlan Ribs-szel és a húsgólemet életre keltő Oskarral -, és az időközönként eltűnő tehetségek nyomába erednek, a rejtély szálai pedig az intézet igazgatójához vezetik el a gyerekeket. (Stranger Things?)
Jogos lehet a felvetés, hogy vajon az író az említett alkotásokból inspirálódhatott-e, de ha így is van, J. M. Miro messzebbre megy a viktoriánus irodalom közismert elemeinél, és egy olyan 600(!) oldalas rémregényt kanyarít az olvasó elé, amit paradox módon egy cseppet sem érzünk klisésnek. Ennek oka talán összetettségében és logikusságában rejlik (következetlenségnek nyomát sem leljük benne), ráadásul kiszámíthatósággal sem lehetne megvádolni, ugyanis a szerző az ismerős elemek ellenére is úgy csűri-csavarja a történetet, hogy a végén az olvasó úgy érzi, megérte a hosszas várakozás.
Merthogy egy kifejezetten vaskos kötetről van szó, amely talán túl sok lényegtelen részletre is kitér. A könyv összességében egy bő 100 oldallal lehetett volna rövidebb, úgy a sztori is feszesebb lett volna, és talán a dinamika is jobban alakul. Olykor ugyanis igencsak leül a történet, a cselekményvezetés is rendkívül lassú, viszont ahol magára talál és pörög, ott a szegény olvasó csak kapkodja a fejét, és szinte pislogni sem mer, nehogy véletlen egyetlen apró részlet is elkerülje a figyelmét – gondoljunk csak a kétségkívül hatásos végkifejletre.
Maga a történet rendkívül komor hangulattal, Poe-t idézve vezeti végig az olvasót a történéseken. Időben és térben is sokat ugrálunk (akár oldalaként többször is), de a történet szálai végül mindig szépen összeérnek, így egyszer sem veszítjük el a fonalat, mindig tudjuk, hol járunk, és hogy mi történik éppen. Továbbá a szereplőgárda is rendkívül sokrétű és gazdag, a karakterek jól megmunkáltak, cseppet sem sablonosak, legyen szó a gyerekekről vagy az őket védelmező felnőttekről. Mindemellett a negatív karakterek is egytől egyig kidogozottak, és ami külön dicséretre méltó, hogy mindegyiküknél ott a motiváció, hogy miért olyanok, amilyenek.
A szerző tehetségét dicséri továbbá, hogy nem egy olyan jelenettel találkozhatunk a regény lapjain, amelyek képszerűen elevenednek meg a szemünk előtt, a megidézett hangulat pedig a gótikus világirodalom legnagyobb remekeit idézi. Miro leírásaiban mindig ott settenkedik a halál, a sarokban a legnagyobb rémálmaink bújnak meg, a tekintetek kimondatlan borzalmakról mesélnek, a viktoriánus London pedig mint egy folyton nyüzsgő nyomornegyed végig a mocsok és a bűnözés fellegváraként „tündököl”.
Végítélet
A Hétköznapi szörnyetegek egy tűpontosan megmunkált rémregény, talán még több is annál. Viszont nem lesz mindenki kedvence, sokaknak megakad majd a torkán, és nem csak a terjedelme miatt, hanem azért is, mert az olvasó nem pontosan azt kapja, amit vár. Pedig valójában ez a regény pont amiatt különleges, ami sokak számára nehezen emészthetővé is teszi, lassan hömpölygő egyedi stílusa, a műfajok keveredése magasan kiemeli őt a mainstream vonalából. Nem ez lett számunkra az év regénye, de hogy az egyik legkülönlegesebb, az biztos.
J. M. Miro regénye egyébként egy trilógia első kötete. Már csak egyetlen kérdésünk maradt: ha ez a „felvezetés”, milyen a folytatás?
Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!
