Van valami izgalmas azokban a történetekben, amelyek azzal a felütéssel indulnak, hogy a főhős még utoljára elvállal egy nagy téttel járó melót, ami aztán persze egy sor bonyodalomhoz vezet. Az Amína asz-Sziráfi kalandjai pontosan ilyen, „one last job” típusú történet a 12. századból, amit olvasva szinte egyből beugranak A Karib-tenger kalózai filmek. Spoilermentes kritika.

Főhősünk az Indiai-óceán egyik leghírhedtebb kalóza, csempész és kapitány, akinek a hírneve épp elég ahhoz, hogy még évekkel a „nyugdíjba” vonulása után is tartsanak tőle a rosszakarói. A nákúdzáról sok pletyka kering, például az, hogy tilalmas varázslatokkal szerzi meg, amit akar, ezért még a nevét is félve ejtik ki a kereskedők, mintha attól tartanának, hogy a semmiből ott terem előttük. Ha ezeket a sorokat olvasva egy fél szemét fekete kendővel bekötő, termetes férfi jelenik meg a lelki szemeid előtt, akkor nem hibáztatunk, Amína asz-Sziráfi azonban nem férfi, hanem nő. Nem fiatal, hanem középkorú. És nem is törékeny, hanem olyan robosztus és erős, hogy a termetét sok férfi megirigyelhetné. Ja, és még gyereke is van.

Amína tehát nem egy tipikus fantasy főhősnő karakter, nem madártestű és nem is fiatal, és a legkisebb mértékben sem szorul rá a férfiak segítségére. És nem, ez nem egy feminista duma akar lenni, egész egyszerűen arról van szó, hogy Amína fizikai adottságaiból kifolyólag bármikor képes lenne kenterbe verni a legénysége férfi tagjait is.

Bár a neve hallatán még mindig sokan összerezzenek, Amína asz-Sziráfi már idestova tíz éve, hogy nem járja a tengereket, és elvonult, jámbor életet él édesanyjával és lányával, Dzsánával. Ez a nyugodt élet azonban nagyjából két fejezetig tart, ekkor toppan ugyanis be a történetbe Szalíma, egy gazdag ádeni nő, aki a legmerészebb álmait is felülmúló jutalmat ajánl Amínának, ha megtalálja eltűnt unokáját, Dunyát, aki mint kiderül, Amina egykori hajótársának, Asifnak a lánya. Amína úgy érzi, tartozik annyival egykori társának, hogy visszahozza a lányát, különösen azért, mert felelősnek érzi magát a férfi haláláért, emellett a hatalmas jutalom is kecsegtető számára, amivel egy életre megoldódnának az anyagi természetű problémáik. Így végül a nákúdzá igent mond a felkérésre, de megfogadja, hogy ez lesz az utolsó kalandja a tengeren. Ehhez felkeresi kedvenc méregkeverőjét, visszaszerzi a hajóját és kiszabadítja egykori tisztjét, akire a biztos halált várt volna a börtönben. A feladat egyszerű: visszahozni a lányt és felvenni az érte járó busás jutalmat, de ahogy az lenni szokott, az „utolsó melók” sosem ilyen egyszerűek. Olyannyira nem, hogy lényegében Amína és legénysége kezébe kerül a világ sorsa is.

Amina asz-Sziráfi kalandjai

Shannon Chakraborty jobbára iszlám kultúrában játszódó regénye egy mágiával, kalandokkal és veszélyekkel teli történet, amely fantasztikus elemei ellenére is sok korhű leírást tartalmaz az Indiai-óceán térségének 12. századi politikai kapcsolatairól, hadviseléséről, az osztályharcokról. A szöveg nem szűkölködik az arab szavakban sem, ezekhez a regény elején találunk egy kisebb szószedetet is a fontosabb kifejezések megértéséhez. Mindezektől függetlenül, az Amína asz-Sziráfi kalandjai elsősorban fantasy regény fantasztikus elemekkel, s bár a kötet első felében még csak imitt-amott sejlik fel a mágia, a sztori közepétől már a démonok, tengeri szörnyek, varázslatos tárgyak és a dzsinnek is előkerülnek.

A történet egyes szám első személyben íródott, Amína a saját szavaival mesél magáról és az utolsó nagy kalandjáról, illetve alkalomadtán egy írnok is kiegészíti a történetet. A karakterek jórészt szórakoztatóak és sokszínűek, olykor kissé karikatúraszerűek, de egytől egyig jól passzolnak Chakraborty meseszerű történetébe, amiért szintén jár a gratuláció. Azt viszont már kevésbé tudtam értékelni, hogy a könyvet jó a feléig untam.

Az Amína asz-Sziráfi műfajában kétségkívül érdekes olvasmány, és szépen is van megírva – Chakraborty úgy fogalmaz, hogy tényleg az Indiai-óceán északnyugati partvidékén érzi magát az olvasó -, ám ennek ellenére is az volt érzésem, hogy a regény iskolapéldája azoknak a történeteknek, amelyek túl vannak írva. Ez egyébként már ránézésre is sejthető valamelyest, mivel egy több mint 550 oldalas kötetről van szó, persze ettől még lehetne olyan a regény, hogy azt érezze az olvasó, hogy minden lapján történik valami érdekes. Nos, én viszont a kötet első felében csak lapoztam és lapoztam, arra várva, hogy történjen már végre valami.

Az Amína asz-Sziráfi kalandjai tehát kifejezetten lassan indul be, és véleményen szerint nyugodtan lehetett volna vagy 150 oldallal rövidebb, viszont az is tény, hogy sosem esünk ki a hangulatból, a közepétől pedig annál nagyobb elánnal csapunk az események sűrűjébe. Mindent összevetve tehát pozitív érzésekkel csuktam be ezt a könyvet, egyrészt azért, mert egy ponton túl valóban faltam az oldalakat, másrészt Amína karaktere miatt. Mert végre egy atipikus femme fatale, aki bebizonyítja, hogy nem csak az unalomig bejáratott karakterekkel működhet egy alapvetően a fiatalokat célzó fantasy.

Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét