A Pán Péter–szindróma egy megrekedt létforma, amely során az érintett személy az örök gyermeklétben ragad, elkerülve a felnőtté válás nehézségeit. Létezik megoldás arra, ha a te párod is egy „óriáscsecsemő”.
A Pán Péter–szindróma egy olyan kifejezés, amelyet Dr. Dan Kiley pszichológus használt először 1983-ban, amikor publikálta a The Peter Pan Syndrome: Men Who Have Never Grown Up (A Pán Péter–szindróma: Férfiak, akik sosem nőttek fel) című könyvét. Ebben részletesen kifejti, hogy az egyén eléri ugyan a fizikai érettség szintjét, de érzelmileg egy fiatalkori stádiumban ragad és nem vállalja a felnőttkorra jellemző kötelességeket.
Kiley az elnevezést J.M. Barrie, Pán Péter című regényéből kölcsönözte, utalva a főhősre, Pán Péterre, aki soha nem akar felnőni, így örök gyermekkorát Sohaországban tölti az Elveszett Fiúk vezetőjeként.
Kiley megfigyelte, hogy ebben a problémában azok a közép- és felső középosztálybeli családok érintettek leginkább, ahol a szülők kapcsolatát feszültség és harag szövi át és akik családi- vagy társadalmi nyomás hatására benne rekednek ezekben a rossz házasságokban. A túlélés érdekében az anya rendszerint a háztartással járó feladatokba menekül és érzelmileg a legidősebb fiára támaszkodik, az apa pedig kerüli a konfliktust és a fiára pusztán az anyával való kommunikáció eszközeként tekint.
A fiúgyermeknek így példaértékű férfiminta helyett, mindkét szülője által terhelt, negatív lenyomattal nehezedik az élete, amely gátolja az egészséges felnőtté érését.
A Pán Péter–szindróma főbb jelei
Kiley szerint az alábbi jellemzők figyelhetőek meg:
- Felelősség elkerülése
- Önállótlanság
- Éretlen viselkedés
- Félelem az elköteleződéstől
- Külső támaszkeresés
- Idealizált világkép
Felismerés
A Pán Péter–szindróma nem szerepel a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében (DSMR-5-TR®), ezért elsődlegesen pszichológus vagy pszichiáter segíthet felismertetni az egyénnel a mintázatait. A diagnózis során a szakember főként életvezetési és személyiségbeli attitűdöket vizsgál, valamint az érintett személy kognitív, érzelmi és viselkedésbeli reakcióit elemzi a felelősségvállalás kapcsán.
Pán Péter a házasságban
Ezekre a férfiakra érzelmi éretlenségük miatt jellemző az instabil viselkedés, a pillanatnyi érzésektől vezérelt impulzív cselekedet, dühkitörés, gyakran félnek hivatalosan elköteleződni, ha pedig ez mégis megtörténik, töretlenül keresik az alkalmat a „kiszabadulásra”.
Érzelmileg a párjukra támaszkodnak, miközben ritkán képesek viszonozni mindezt. Elkerülhetetlen, hogy olyan kapcsolatot alakítsanak ki a párjukkal, ahol a másik – sokszor önkéntelenül – „anyai” szerepet vállal és gondoskodik róla.
Kiley ezt a dinamikát ismerteti az 1984-ben kiadott, The Wendy Dilemma: When Women Stop Mothering Their Men (A Wendy Dilemma: Amikor a nők felhagynak az anyáskodással) című kötetében, amely arra mutat rá, hogy ez a két viselkedési forma egy gyakran egymástól kölcsönösen függő, kodependencián alapuló kapcsolatot eredményez.
A Pán Péter–szindrómás férfi kerüli a felelősségvállalást, míg a Wendy–szindrómás nő felvállalja az ezzel járó feladatokat, legtöbbször a saját szükségletei rovására.
Kezelés menete
A megoldáshoz elsősorban azt kell célul kitűzni, hogy az érintett személy érett felnőttként tudjon részt venni a mindennapokban. Ehhez segítséget nyújthat az egyéni terápiás beszélgetés pszichológus, pszichoterapeuta közreműködésével vagy csoportterápiába való bekapcsolódás.
Az egyéni konzultáció alkalmával a szakember segít feltárni a felelősség elhárításának mögöttes okait, a csoportterápia során pedig az érintett megismerheti mások tapasztalatait és ezáltal könnyebben ráláthat a saját életére.
Változás lehetősége
Ezeknek a párkapcsolatoknak a későbbi sikere nagyban függ attól, hogy a férfi hajlandó-e felismerni önmagán a gyermekkori környezet destruktív hatásait és átdolgozni magában őket, a társa pedig képes-e határokat szabni másokkal szemben és felvállalni az igényeit anélkül, hogy bűntudatot érezne miattuk.
Kiemelt kép: Pixabay
